A regölés őshagyománya 2003.01.27. 15:45

A regölés az egyik legnagyobb múltú magyar népszokás. Pogány kori termékenységvarázsló rítus, amely leginkább a téli napfordulóhoz kapcsolódott, de a kereszténység elterjedése után karácsony másodnapjához, Szent István vértanú ünnepéhez, sőt, úgy tűnik, magának Szent István királynak a napjához is kötődő néphagyomány lett. A középkorban széles körben ismert szokás volt. "A regölés a télközépi szerencsekívánó köszöntés Kelet-Európában - mindenütt ismert szokásának magyar változata" írja DÖMÖTÖR Tekla a népszokásról. A regösök házról-házra járó, köszöntőt, éneket mondó személyek voltak, Énekeikben, mondókáikban a mulattatásnak fontos szerep jutott. Hivatásos énekmondókként a középkorban királyok, főurak mulatságain a regösök is feltűnnek. 1552-ben, elítélően ugyan, HELTAI Gáspár is említi a regölést. - A mi Urunk Jézus Krisztusnak születésének napja után következik az ördögnek nagy ünnepe, a regélő hét... A sok duska italnak, a sok regélésnek nincsen semmi vége". A reges, regös, valamint a regel, regöl szócsalád vitatott eredetű. Az egyik felfogás úgy tartja, hogy ezek hangutánzó szókként keletkeztek, és a rekeg szó rokonságába tartoznak. E szavak eredetileg a regösök hangoskodására, zajongására, nyers előadásmódjára utalhattak. Mások úgy vélik, hogy a magyar nyelvben a reg alapszó annak a finnugor kori, vagy uráli ősi örökséget képező szótőnek a származéka, amely a révül szónak is az alapja volt. A szó e magyarázat szerint összefügg a sámán (varázsló), a magyar táltos extázisát, átszellemülését jelző szóval. Sőt, olyan vélemény is van, hogy a regös a magyar sámánt jelölő egyik kifejezés lett volna. A népszokást a múlt században a Dunántúlon és a Székelyföldön, pontosabban Udvarhelyszék egyes falvaiban még ismerték, gyakorolták. A dunántúli regösök, gyermekek, legények legalább négy fős csoportokba szerveződve, nagy zajt csapva járták a falut, rázták a félelmetesen hangzó láncos botjaikat. Egyéb hangszereik: a köcsögduda, furulya, a regössíp voltak. Míg az udvarhelyszékiek 15-20 fős csapatban inkább a fiatal házasokat köszöntötték, addig a dunántúli regösök főként a lányos házakat látogatták. A regösének legfontosabb része a termékenységvarázslás, amellyel a gazdának és háznépének bőséget, jó termést, termékenységet kívánnak. Ezt az énekben egy párosító rész követi. Ebben összeregölnek egy legényt és egy leányt. A kutatók a varázsigének tartott mondatot úgy értelmezik, hogy annak jelentése eredetileg: "Varázzsal varázsolom" vagy "révüléssel révülök", "révüléssel rejtezem". A sámán (táltos), amikor átszellemült, extázisba esett, akkor énekelte, kiabálta volna a varázsigét. Régen, a középkorban a regölés elterjedt szokás volt. Bár a magyar néprajzkutatás sokat vizsgálta a regölés, a regösének kérdését, eldönteni mindmáig nem sikerült, hogy létezett-e vagy nem a honfoglalás előtt olyan ének a csodaszarvasról (vagy egyébről!), amelyet a téli napfordulón adtak elő. Az sincs kizárva, hogy a magyarságnál a mai hazájába való költözés után, az itt élő, és a szomszédos népek hatására alakult ki ez a mágikus rítus. A regösének rokonságának kérdése a magyar népzene erősen vitatott dolga. A kutatók szerint eurázsiai gyermekdalok, ráolvasó énekek, mondókák, a magyarral rokon északi népek zenéje, a hasonló tárgyú balkáni dallamok, középkori egyházi zene, valamint európai táncdallamok tartoznak a többé-kevésbé számba jöhető, szétágazó rokonságba.